A feminizmus napjaink egyik leghevesebb reakciókat kiváltó témája és ügye, biztos vagyok benne, hogy nincs köztetek olyan, aki ne hallott volna róla, sőt, ne lenne véleménye az ügyben. Ennek ellenére egy-két gondolatot engedjetek meg a témában, már csak azért is, mert nap mint nap tapasztalom, mennyire eltévelyedett hozzászólások is megjelennek ezzel kapcsolatban. 

Először is, van két fogalom, amit sokan összekevernek a feminizmus kapcsán: az egyenjogúság és az egyenlőség. A feminizmus célja nem az, hogy nő és férfi egyenlő legyen (ez már csak biolológiai adottságaink miatt sem lenne lehetséges), hanem az, hogy egyenjogúak legyünk. Konyhanyelvre és egyszerű példákra lefordítva ez azt jelenti, hogy a két nem fizikumából következő udvariasságnak, mint pl. a férfi cipeli a nő egyik táskáját, semmi köze nincs ahhoz, hogy egy ugyanolyan képzettséggel és tapasztalattal rendelkező nő és férfi közül inkább a férfit veszik fel egy munkakörbe, csak azért, mert ő valószínűleg nem fog gyereket szülni az elkövetkezendő években. Előbbi esetre azt mondom, hogy igen, a nőnek jó és kellemes dolog, hogy a nehéz csomagot a nyilvánvalóan erősebb férfi viszi helyette, viszont ezért cserébe a nő otthon ebédet főz a csomagban lévő alapanyagokból, s így máris egálban vannak. Az utóbbi példában említett helyzet következményeiből azonban egyértelműen csak a férfi profitál.

Persze rengeteg ehhez hasonló példát és ellenpéldát lehetne még felhozni, sőt, azzal is tisztában vagyok, hogy a nők között is sokan vannak, akik teljes mértékben félreértelmezik a feminizmust, és "feminista"-ként  azonnal "hímsoviniszta disznó!"-t kiáltanak, ha egy férfi előreengedi őket a bejáratnál, azonban most nem ezt a témát szeretném elsősorban boncolgatni.

Tegnap, sok-sok emberrel együtt megdöbbenve értesültem a francia Charlie Hebdo című újság szerkesztőségét ért terrortámadásról, amely eddig 14 halálos áldozatot követelt. A részletekről nem is írnék többet, - a kisebb-nagyobb hírportálok újságírói ezt már megtették helyettem, - inkább azt ezt övező reakciókról írnék pár sort.  Megdöbbentett ugyanis az a hozzáállás, amit nem csak az internetes fórumok IQ-betyár hozzászólóitól láttam, hanem amit a tulajdon kollégáim szájából is hallottam.

Történetesen azt, hogy ez a sok szerencsétlen grafikus újságíró (bár az áldozatok között rendőrök és civilek is voltak) megérdemelte a halált. Minek baszogatták a muszlimokat? Úgy kell nekik! Nagyon jól tudták, hogy ha folytatják Mohamed próféta és az iszlám vallás gyalázását, ez lesz a vége. Az iszlám vallás és a követői már csak ilyenek. Kellett nekik provokálni őket!

Talán mondanom sem kell, hogy mikor ezt meghallottam itt bent az irodában, köpni-nyelni nem tudtam. Sőt, amikor megpróbáltam ellenérvként (ellenérvként? Hát normális, intelligens emberek között kellene egyáltalán érveket felhozni ez ellen?!) felsorolni jó pár dolgot, például azt, hogy civilizált ember nem öl civilizált embert, főleg nem vallási alapon, lehurrogtak. Az ő meglátásuk szerint, mivel a Közel-Kelet Európába szakadt fiai nem állnak azon a kulturális szinten, mint mi, a Nyugat, ezt el lehet nézni nekik. Ők ilyenek, ők így oldják meg a problémáikat, ez van. Nálunk is így működött pár száz évvel ezelőtt a dolog: ha valaki bántotta a keresztényeket, azt felnégyelték, máglyahalálra ítélték, háborút indítottak ellene. Szóval mi sem vagyunk különbek, ugye-ugye!

de fel vagyok dúlva,

feldúlt vagyok én.

szemkontaktban állunk

tömeg közepén

miattad nem eszek,

nem direkt, de na.

messze még a holnap,

távol van a ma.

sosemvolt érzelem

de jól motivál;

parkettára köpök

mindent, ami fáj.

mások takarítják

fel a mocskomat,

kérés nélkül. mindig.

furcsa fordulat.

elszálltam már megint,

de nem mint madár;

én reagáltam túl,

jaj, de kár, de kár.

– Jó napot kívánok! T. Gizella vagyok. Miben segíthetek? – szisszenti a szavakat Gizi, nagyon nyájasan és bűbájosan, miközben olyan undor ül az arcára, mintha épp rohadó maradék bűzét szagolná. Újabb fogyatékos, akinek szavazati joga van, gondolja. De a smiling voice mindenekelőtt! Ez van nagy, piros betűkkel kiírva az asztala előtti paravánra, melyre a coach kötelezte őket. S leginkább őt. Mert Gizinek állítólag nem elég „szmájlingos a vojsza”, ahogy a csoportvezetője egyszer fogalmazott egy megbeszélésen, noha ez nagyon fontos lenne, sőt a legfontosabb, mert az ügyfél érzi, ha mosolyog az ügyintéző, aki a szervezet hangja, a cég imázsa, és ha az ügyfél nincs oké állapotban, majd lesz, mert nektek mindent meg kell tenni azért, hogy boldogan és elégedetten tegye le a telefont. De Gizinek ez nehézséget okoz. Ő nem tud egybeforrni a céggel, nincs benne hűség, sem hála a szervezet iránt. Rabszolgának érzi magát, aki mindössze profittermelésre jó.

– Az a tetves internet bankjuk már megint beszart! Tudnak róla egyáltalán? – ordítja a telefonba tiszta szívvel az átlagos ügyfél problémameglátásának tökéletes bizonyítékát adva, s Gizi rögtön tudja, hogy ez a beszélgetés megint nem fog beleférni a normaidőbe, ahogy tegnap meg tegnap előtt sem, s ahogyan igazából az előző hónapban sem. Kár, mert ezek átlagát gyökölve, szorozva, majd ebből kivonva a többiek átlagát, számolják a fizetését. Vagy valami ilyesmi.